Dark academia – avagy megint menő tanulni
Az irányzat sikere többnyire abban rejlik, hogy sokak számára imponáló az antikváriumokban való lézengés vagy az esős napokon olvasás esztétikai szépsége.
Az irányzat sikere többnyire abban rejlik, hogy sokak számára imponáló az antikváriumokban való lézengés vagy az esős napokon olvasás esztétikai szépsége.
A Doom: Eternal olyan, mint egy balettelőadás. Zene és mozgáskultúra tökéletes fúziója. A lendülettel, az interakcióval, a környezettel való tudatos zsonglőrködés.
Az igazán jó játékok képesek elérni valami elképesztőt. Gyakorlatilag a főszereplővel együtt tanulunk meg leküzdeni újabb, nagyobb, nehezebb akadályokat, így, ha csak apró dózisokban is, de előidézve az eredményesség sikerélményét.
Manapság már azt gondoljuk, sokkal okosabbak vagyunk, és nem lehet minket a médián, vizuális művészeten keresztül manipulálni. Mégsem kell messzire mennünk, hogy a propaganda eszközeivel találkozzunk.
De még így is arra jutottam, hogy az életünk végtelenül szürke és sivár lenne, ha nem olvashatnánk, járhatnánk színházba, hallgatnánk zenét vagy csak huppannánk le a fotelba egy film kedvéért.
Egyértelművé válik, mi a koncepció célja: a művészetet kívánják menedékként felajánlani mindazoknak, akik szeretnének elhatárolódni a társadalomtól és annak veszélyeitől.
A reneszánsz idején jelent meg a művészetekben az igény, hogy minél hitelesebben ábrázolják a valóságot, főleg az emberi testet. A korszakból Leonardo da Vinci anatómiai kutatásai a legismertebbek, amikhez eleinte titkos boncolások adták a kutatási alapot.
Annak ellenére, hogy gyakran szimmetrikus arcokat ábrázolnak a művészek, a valóságban ilyen nem létezik.
Giotto, Dürer, Manet, Duchamp, Warhol, Hantai… Barbárok, újítók, zsenik vagy primitív művészek, akik jókor voltak jó helyen?