Ha viszont korunk egyik legnagyobb kérdését, a kisebbségi jogokat dolgozzuk fel, akkor mindenki megijed. Hiszen ez már olyan téma, amit nem elég meghallgatni, hanem állást is kell foglalni. És az ég óvja azt, aki szerint én rosszul foglaltam állást!
Aki az Eredet ikertestvérére számított, az valószínűleg nagyot fog csalódni, a Tenet ugyanis hangulatában sokkal közelebb áll a Dunkirk kimért feszültségéhez. Olyan élmény, amit nem szabad túlgondolni, hanem hagyni kell, hogy sodorjon magával.
Egyedülállóan szórakoztató élmény, és annak is ékes bizonyítéka, hogy az önkifejezésnek nem feltétlenül kell jónak lennie ahhoz, hogy kulturális értékkel bírjon.
…erről szól az egész történet. A nézőpontokról. Arról, hogy mindent többféleképpen lehet látni, és semmit nem lehet egyszerűen „jóra” és „rosszra” lecsupaszítani.
Milyen vicces, nem? Ezek a sorozatok alapvetően az idősebb korosztályt akarják megszólítani, a legtöbben mégis kinövünk belőlük. Azért, mert idővel már nem elég az, hogy nevessünk a világ abszurditásán.
Olyan problémák, amik abszolút kiküszöbölhetőek lennének kommunikációval. Ha hajlandóak lennénk belátni, hogy igenis a vitakultúra jó dolog…
Világ vége után és világ vége előtt is vagyunk egyszerre, s mielőtt elkezdenéd olvasni, biztonság kedvéért nézz ki az ablakon, nehogy egy atomfelhő megzavarjon közben
A Hollywood kiemeli a kisebbségi reprezentáció fontosságának kérdését a politikai kontextusból, és személyesen, az érzelmeinkre alapozva közvetíti azt.
A Doom: Eternal olyan, mint egy balettelőadás. Zene és mozgáskultúra tökéletes fúziója. A lendülettel, az interakcióval, a környezettel való tudatos zsonglőrködés.
Ha nem is az egész probléma alapja, de mindenképp olaj a tűzre, hogy a mozik többségét is látszólag mennyire hidegen hagyja az egyszerű tény, hogy filmekkel foglalkoznak.
