Hiszen azt mind tudjuk, hogy J. K. Rowling könyvei az időnkénti fejvakarós megoldások ellenére is remek olvasmányok, a filmeknek azonban gyakran kell mostoha pillantások alatt vagy a „szórakoztató, de semmi extra” kosárban szenvedniük.
Láthatjuk, milyen végletekig képes elmenni egy őrült rajongó, ha imádatának tárgyáról van szó. Nem kell sok ahhoz, hogy egy ilyen személy fegyverré váljon.
Körülbelül a film felénél eszméltem rá, hogy (…) tulajdonképpen semmi nem akadályozza meg Natashát és Yelenát abban, hogy akciózás helyett egy tál pattogatott kukoricával befeküdjenek a Netflix elé.
Hiába válnak ugyanis a videójátékok napról napra általánosabban értékelhetővé, ha az őket képviselő szubkultúra zárkózott, dühös kisgyerekként (…) használja őket több évtizednyi (…) sérelem agresszív megtorlására.
Enrico Casarosa filmje enyhe kultúrsokkal várhatja a gyanútlan nézőt, ám hasonlóan könnyű elmerülni az olasz Riviéra sajátos világában, mint pár éve a Coco mexikói mitológiájában…
…a cselekmény a kimértsége ellenére sincs híján izgalomnak, csak megállás nélküli libabőrözés helyett ritka, de akkor bolygóméretű gyomronrúgásokban adagolja.
A Pixar ezzel szemben nem tragédiákra építi az érzelmi katarzist, hanem az optimizmusra. Ha belegondolunk, a stúdió szinte összes hírhedten könnyfacsaró jelenete valójában pozitív.
Valami azonban már ekkor sem fekszik. (…) A kezdetben rokonszenves hangulat fokozatosan kiszárad, ahogy kategória követ kategóriát, beszéd beszédet, a néző pedig maga sem érti, miért nem alszik.
A Mass Effect nem akadálypályaként kezeli a narratíváját, aminek puszta leküzdéséért kijár a „jó” befejezés, hanem ideológiai húsdarálóként, melyben az egyetlen jutalmunk a döntés szabadsága – feltéve, hogy kiérdemeltük.
Megragadom a pillanatot, vagy mi. Ragadnám, de a pillanat valójában 2 óra 7 percnyi játékideig futott. Beszippantott az elején, és a végéig kitartott.
