A kritika, amit senki nem fog elolvasni…
Nappal a forró, fiatalos színek és a nagyvárosi fakóság ütközése alapozzák meg a film lendületét, míg az éjszaka egyhangúságát a fények és tükröződések játéka csettinti romantikussá.
Egy film mind felett, avagy A Gyűrű Szövetsége időtálló zsenialitása
A kamera nemcsak statikusan prezentál, de üldöz, sarokba szorít, tolakodik, gyakorlatilag a film szótlan narrátora.
Virtuális ajándékajánló
Azonban a meghittség ünnepéhez úgy illik a mesék ártatlansága és allegórikus jellege, mint bejglihez a kakaó. Mindezt ötvözzük az It Takes Two remek többjátékos elemeivel, és szinte garantált a felejthetetlen, hangulatos családi program…
Családi portré zsírkrétával
Ahhoz mérten, hogy az előzetesek mennyire nyomatták az olyan hangzatos kulcsszavakat, mint a hatalom, szex vagy a botrány, A Gucci-ház egy meglepően visszafogott, szerény film.
A vádlott nem szólal, avagy nemi erőszak ábrázolása Az utolsó párbajban
Lady Marguerite tárgyalás közbeni megalázásában például a szemfülesebbek könnyen ráismerhetnek a „minek ment oda?” és a „miért öltözött úgy?” őseire…
A homokra épített film (spoilermentes)
Álmok és valóság, grandiózus szettek és hiányos belterek kreatív váltakozásán keresztül épül fel Herbert melankólikus világa, ami viszont kínosan egyértelmű, hogy nem vászonra íródott.
Squid Game – a sorozat, ami meghódította a világot (spoilermentes)
A játék keretein belül minden egyes személy élete ugyanolyan jelentéktelenné és eldobhatóvá válik. A különbség abban nyilvánul meg, ki meddig képes elmenni a győzelem érdekében.
A világ összes ideje (spoilermentes)
Összefolyik benne minden csalódás, minden lecke, ami Bondot az elmúlt filmek alatt formálta, és most először érződik nemcsak popkulturális ikonnak, de releváns példaképnek.
Az anime helye a modern kultúrában
Kellő nyitottság mellett bárki azonosulni tud velük, és egyedül több évtizednyi kulturális sarkításnak és félreértésnek köszönhető az, hogy sokan a mai napig valamiféle mumust látnak a műfajban.
Akasztófavirágok akcióban (spoilermentes)
Az öngyilkos osztag az egyik legkiszámíthatatlanabb film, amit mostanában láttam. Az pedig külön öröm, hogy ilyen élményt pont egy képregényfilmtől, az utóbbi évek talán legsablonosabb műfajától kapunk.