A betűket olvastam, a mondatokat és az oldalakat láttam, de nem tudtam áttörni a gátat, ami mögött ott vár az olvasás valódi élménye: mikor az ember úgy belefeledkezik egy könyvbe, hogy a bekezdések helyét lelki szemei előtt helyszínek, emberek és események veszik át.
Ez a véleményformálás nem válik azonban egyoldalúvá. Angie Thomas rámutat mindazokra a hibákra is, amelyeket a feketék követnek el.
hordjanak inget, két számmal nagyobbat legyenek szakállasak és ráncosak és gyűlöljenek engem
Az akkor Mikszáth-utánzatra degradált regény talán megelőzte saját korát, mai szemmel olvasva ugyanis – figyelembe véve, mikor íródott – meglepőnek hat a már-már merész, de mindenképpen szokatlan és váratlan témák boncolgatása.
Meglepetten hátranézünk a valakire, aki egyszer, de nem olyan régen, még mi voltunk, dobozokat keresünk elő, és régi cuccokat exhumálunk, s kétségbeesésünkben bőgünk az egykori élet újra már összeilleszthetetlen darabjai fölött, mert ami egybefogná az egészet, a részeink, amikről nem is gondoltuk volna, hogy elveszíthetőek, annyira kicsik és maguktól értetődőek voltak, egyszerűen nincsenek többé.
Minden könyv kreatív alkotás. Viszont egy klasszikus sokszor újító erővel bír. Előhoz egy teljesen új gondolatot, egy új perspektívát, esetleg létrehoz egy új narratív technikát, ezzel pedig áttörést hoz az irodalomban
Újra és újra felütöm a lapokat, átolvasom a bejelölt sorokat, visszavágyok az első olvasás izgalommal és aggodalommal teli óráiba.
Aztán megérti. Az olvasó egyszeriben látja, ahogy az emberi lét alapvető pilléreit forgatják ki a szeme előtt.
„Mi vagyunk az együttes. Mi vagyunk a csapat, amely mindjárt a pályára lép.”
