A Diákhálózat hozzájárulását kéri adatainak a következő célokra történő felhasználásához:

Az Ön személyes adatait feldolgozzuk, és az eszközéről származó információkat (cookie-kat, egyedi azonosítókat és egyéb eszközadatokat) tárolhatunk, felhasználhatunk az oldal stabilitásának érdekében és megoszthatunk harmadik féltől származő szoftverekkel. Amennyiben ön nem szeretné, hogy az adatait bárkivel is megosszuk, kérem ellenőrize ezen ablak beállításait.

Technikai sütik

Ezek a sütik az oldal megfelelő működéséhez szükségesek, nem tartalmaznak személyes információt

Statisztikát kiszolgáló sütik

Szolgáltatásaink fejlesztése érdekében a Google Analytics szolgáltatást használjuk, amely névtelen információkat küld az Ön látogatásáról, valamint összesített adatokat gyűjt a látogatói szokásokról, amelynek köszönhetően szolgáltatásainkat napi szinten fejlesztjük.

Sütik kezelése Elutasít Elfogadom az ajánlott süti-beállításokat

„Legyen szó szerelemről, barátságról, vagy az önmagunkkal kialakított kapcsolatról. Nem helyezi egyiket sem piedesztálra, egyiket sem nézi le, nem kategorizál.”

Alice Oseman. A YA irodalom egyik legtermékenyebb szerzője, aki nem esik abba a hibába, amibe sok ötvenes filmrendező, ha tinikről szóló forgatókönyvhöz nyúl – hiszen Alice szinte olvasótábora korosztályába esik: fiatal felnőtt. Pontosan átérezte a tőle csupán karnyújtásnyira lézengő középiskolások problémáit és kétségeit, mikor tizenkilenc évesen publikálta első regényét, most pedig ugyanolyan életszerűen ragadja meg legújabb kötete lapjain azt, amit egyetemistaként érzünk nap mint nap. Persze itt minden írói ambíciókkal rendelkező egyetemista némán bugyogva fennakad. Tizenkilenc?! Oseman nem halogatott, és a halogatásra hajlamos (kezem az égben) olvasóknál kezdetekben jelentkező keserű szájíz – mégis mennyire írhat jól ilyen fiatalon? – hamar elmúlik, mikor rájövünk, épp ezt sugallják könyvei: nem vagy elkésve semmivel. A Radio Silence című regénye olyan volt, mint egy bizalmas beszélgetés a főszereplővel, akinek fogalma sincs arról, mi lesz, ha nagy lesz – és erre az egyetemi felvételi kellős közepén döbben rá. A tavaly megjelent Loveless pedig inkább olyan, mint egy meleg ölelés.

Loveless review image

A Loveless főszereplője Georgia, egy visszahúzódó, csendes lány, aki legjobb barátai – Pip és Jason – és szerető családja támogatását élvezve kezdi első évét a Durham Egyetemen. Minden remekül indul – szobatársa, Rooney vidám és segítőkész, Roderick, a szobanövényük kicsattan az egészségtől, bekerül a színjátszó körbe, új emberekkel találkozik, mindent megtesz, hogy végre nyisson a világ felé, és ha néha kénytelen is kilépni a komfortzónájából, akkor is kitart elhatározása mellett: normális egyetemi életet fog élni. Olyat, mint mindenki más. Áhítozik az után, ami már mindenkinek megadatott körülötte: első kapcsolat, első csók, románc és izgalom. Tervei azonban csúfos romba dőlnek, mikor ráébred – számára ezek közül egyik sem lehetséges. Roderick pedig hervadni kezd.

Kezdhetném a kötelező körökkel. A szerkezettel – öt fő egység; a fejezetek számával – túl sok ahhoz, hogy megszámoljam, úgyis mindenki csak átsiklik felette. A lélegző prózával, ami kiforrott írói stílust mutat. Vagy ott az intertextualitás, irodalmi és popkulturális utalások, a Shakespeare-darabok, az internetes kultúra állandó jelenléte, a Tumblr és fanfiction inkluzív, de mégis zárt világa… Van belőlük bőven, mégis, ezek összessége csak olyan, mint reszelt sajt a spagettin. Lényeges adalék, sokat javít rajta, új szintre emeli – de a tészta nélkül mégis csak sajt lenne.

A Loveless alapja sokkal inkább az emberi viszonyokban rejlik. Legyen szó szerelemről, barátságról, vagy az önmagunkkal kialakított kapcsolatról. Nem helyezi egyiket sem piedesztálra, egyiket sem nézi le, nem kategorizál. Gyengéd, kedves, otthonos – egy ölelés, melyben olyannak fogadhatod el magad, amilyen vagy. A humoros csoportüzenetek, melyekkel legtöbbünk azonosulni tud, az internet rejtett zugaiban fellelhető folytatásos történetek, melyek kategorizálása felér egy megfejtésre váró kódrendszerrel, amit csak a beavatottak értenek (lásd: hurt/comfort, angst, enemies to lovers stb.), a Scooby-Doo kultikus imádata – ezek mind otthonossá teszik a könyv lapjait, igen.

A szerző illusztrációja; IG: @aliceoseman
A szerző illusztrációja; IG: @aliceoseman

Viszont sokak számára más miatt jelent otthont. Georgia és a többi – nem kevésbé kidolgozott – szereplőn át érzékelteti, milyen egy tömeg közepén szenvedni a magánytól. Milyen, mikor más vagy, de ahelyett, hogy büszke lehetnél rá, bírálnak miatta. Milyen a jeges érzés, mikor rádöbbensz, hogy romokba döntöttél egy barátságot. Milyen, mikor évek óta tartó várakozás után ráeszmélsz, hogy semmi mást nem vált ki belőled az intimitás, mint undort.

A szexuális orientáció spektrumaiba vezet be egy aromantikus, aszexuális főszereplő segítségével, aki megmutatja, hogy a plátói kapcsolatok – a barátság, a családtagok – épp olyan fontosak, bizonyos esetekben fontosabbak is, mint a szerelem. A Loveless szereplői színesek és élők, mindenki magára találhat a lapok között, de legalábbis olyan emberekre bukkanhat, akiket legszívesebben kirángatna a betűk közül maga mellé. Azonban így, az univerzumok közti határoktól elválasztva is megadják azt, amire loveless pillanatainkban szükségünk van - szeretetet.