202103.01
1

Mikrotörténet egy járvány idejéből

És szeretném elhinni, hogy az általunk megélt tapasztalat tényleg az orvostársadalom kisebbségét érinti. Viszont egy ilyen járványhelyzet idején sajnos ezeket – véleményem szerint – nem lehet tolerálni.

2021. február 20. Szombat. Megrökönyödve kaptam egy hívást édesanyámtól, aki közölte velem, hogy szerdától számítva lázasan fekszik. Az ország: Szlovákia. A város: Kassa. Igen, unjuk már ezt az egészet, csak nehéz gyűlölnünk egy olyasvalamit, amit szabad látásunk képtelen érzékelni. Idegállapot kerülget már lassan mindannyiunkat a hírportálok és a sajtó információdömpingjétől, szinte elképesztő, milyen verseny folyik nézettségért és az „álhír” bélyeg eltereléséért. Ezzel szemben keveset olvashatunk arról a számtalan személyes történetről, amelyek főszereplői a COVID-19, a családtagok és a pánik.
Ez nem egy hangadó memoár, nem egy elszámolás. Ez egy mikrotörténet. Mikroszkópikus, hétköznapi. Kelet-Szlovákia központjának legszélsőbb külvárosi negyedéből, egyenesen a nyolcadik emeleti panelvalóságból. Amikor hazaértem vasárnap, számítottam arra, hogy én is pozitív leszek. Természetesen volt bennem egy szikrányi remény, hogy amin édesanyám épp átmegy, nem több egyszerű megfázásnál, de ez a remény hamar szertefoszlott. Édesapám is pozitív lett kedden, én pedig csütörtökön. Hármunk közül édesanyámat viselte meg leginkább. Tünetei: magas láz, nagyon erős levertség és rettentően kínzó száraz köhögés. Édesanyám egy héttel később – az első lázas napja után – tudta meg PCR-teszt révén, hogy pozitív. Onnantól számítva értesíteni szerettük volna az orvosát, ha el tudtuk volna érni…
Első nap: dispatcher. Háromszor és négyszer hívunk, ugyanaz a robothang, aki szlovákul ismétli, hogy a tárcsázott szám vagy nem elérhető, vagy épp hívásban van. Letesszük. Házi praktikákkal próbálunk boldogulni, kisebb-nagyobb – inkább kisebb – sikerrel.
Második nap: súlyosbodik a helyzet. Édesanyám száraz köhögése kezdett súlyosabb lenni. Folyamatos láz, étvágytalanság, nehezen fogadta be a folyadékot is a szervezete. Újból próbáltuk tárcsázni édesanyám orvosát, MUDr. Zuzana Šimkovát, akinek a rendelőjét végre ötödszöri hívásra értük el. A nővér értesített minket, hogy a doktornő szabadságon van. Biztosított minket, hogy a szomszédban lévő helyettes orvos keresni fogja őt. A láz és a köhögés továbbra sem csökken. Paralen, acylpirin, C- és D-vitamin – többek között csak ezekre hagyatkozhattunk a karanténban. Csörög a telefon, egy számunkra ismeretlen orvos kérdezi ki édesanyámat az állapotáról és az adatairól. Miközben súlyos tüneteket (nehéz légzés, kékülés, 38 feletti állandó láz) nem is produkált, az orvosnő annyival rakta le a telefont, hogy ne féljen, csak hívja fel a 155-öt. Természetesen ettől eluralkodott rajtunk a félelem. Aznap este pánikállapotomban kezdő kamugyógyszerésszé tanultam ki barátnőm segítségének köszönhetően. Felmértem édesanyám tünetei alapján, mire is lenne szüksége.

Harmadik nap: Édesanyám állapota stabil, a köhögés és a láz továbbra is ugyanúgy gyötri. Eldöntöttük, mivel a kórház minden bizonnyal sokkal veszélyesebb lenne a számára így, hogy nem produkál súlyos tüneteket, itthon marad. Viszont gyógyszerekre szükségünk van. Újból tárcsázni kezdtük a rendelőt. Talán hatodjára vagy hetedjére újból a nővér vette fel a telefont. Ugyanaz: a doktornő hívni fogja. 2-3 óra múlva valóban hívott. Édesanyám nagy nehezen elmondta neki, hogy úgy döntött, nem fog kórházba menni, viszont arra kéri, hogy írjon ki neki néhány receptre kapható gyógyszert. A doktornő indokolatlanul ragaszkodott egy olyan orvossághoz, ami valójában felköhögtetésre való, és nem a száraz köhögés csillapítására. Hozzáteszem: egy héttel korábban ugyanezt a gyógyszert ki is próbáltuk: csak fokozta a köhögést, nem oldott meg semmit. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy másnak ez nem válhat be. Annyit bizonyított csak, hogy a doktornő meg sem hallgatta édesanyám panaszait és a tüneteinek leírását. Javaslatomra végül felírt valóban a száraz köhögés kezelésére való tablettákat, illetve antibiotikumot.
Negyedik nap: Az enyhülés első jelei megmutatkoztak, könnycseppjeimet is letörölhettem az arcomról. Édesanyám étvágya megjött, úgy tűnt, hogy a felírt gyógyszerek hatni kezdtek. A köhögés egy leheletnyivel csillapodott.
Ötödik nap: A háromnapos antibiotikumból az utolsót kapja meg édesanyám, aki, bár még fáradt és valamennyire gyötri a köhögés, de a láza jelentősen csökkent, szinte már nem is lehet komolyan lázról beszélni.
Hogy mi a végkifejlete ennek a mikrotörténetnek? Elsősorban az, hogy ez nem egy különleges sztori. Ez valószínűleg több száz, ezer családdal történik meg Szlovákiában és világszerte is. És mielőtt bárki is azt gondolná, hogy az antibiotikum volt a „csodagyógyszer”, hát el kell keserítsem, hogy valójában az agyonhajtott és hősiesen harcoló lovag, akit Immunrendszernek hívnak. Minden tiszteletem az egészségügyi dolgozóké, az orvosoké, akik valóban ott harcolnak a „frontvonalban”, ahogyan megannyi kormányzati felületről olvasható. És szeretném elhinni, hogy az általunk megélt tapasztalat tényleg az orvostársadalom kisebbségét érinti. Viszont egy ilyen járványhelyzet idején sajnos ezeket – véleményem szerint – nem lehet tolerálni.
Igor Matovič szlovák miniszterelnök nem egyszer rohant ki a szakemberekkel és a választópolgárokkal szemben is, védelmébe véve a kis, jól fésült Marek Krajčíját. Amíg az egészségügyi minisztérium nem tud valódi fegyelmet és rendet tartani a maga portája körül, addig a kedves kormányfő is hiába dorgálja meg „saját népét”… Mert elismerem, mi sem vagyunk fegyelmezettek. Viszont ha önnön hibánkon kívül kapjuk el, a legóvatosabban betartva az intézkedéseket, mégis ki a hibás? Talán elég is már a bűnbakkeresésből. Kedves Olvasó, ez nem vicc. Kérlek, vigyázz magadra!

Szólj hozzá!

Your email address will not be published. Required fields are marked *