202011.16
2

Haza hozzám

Ne szépítsük, engem elárultak. Önnön testem szövetkezett ellenem. Dühös voltam és csalódott, ijedt és tehetetlen.

Hallottál már a PCOS-ről? Olyasmi, mint az iOS, csak ez az életed felett veszi át az irányítást. Olyan ínyencségekkel jön a telepítőcsomag, mint például egy szexi kis bajusz, rendszertelen menstruáció, később esetleg egy jópofa diabétesz, vagy a jackpot: teherbeesési nehézségek, meddőség. Jól hangzik, mi? Kérnéd te is, ugye? Ha nem, akkor is egész jó esélyed van rá, most úgy számolják, hogy tízből egy termékeny korban levő nőt érint a világon. Polgári nevén policisztás ovárium szindróma alatt fut, ami kicsit megtévesztő, hiszen szó sincs cisztáról a megszokott értelemben, helyette folyadékkal teli zsákocskákat növeszt a petefészked, sokat, megnehezítve vagy ellehetetlenítve ezzel az ovulációt. Kialakulásának pontos okai máig nem ismertek. Persze, lehetne több pénzt, időt meg figyelmet szentelni ilyen és ehhez hasonló, női reproduktív szerveket érintő betegségeknek, de hát könyörgöm, akkor mikor foglalkoznánk azzal, hogy mehet-e abortuszra mindenki, vagy csak a társadalom fincsi-fincsi krémjének szeretői? Ki győzne akkor mégis naponta emlékeztetni, hogy szüljél már, te két lábon járó anyaméh, te?! Szó ami szó, be kell látnunk, hogy nem lehet minden prioritás, na.

kep_1

Kicsivel több, mint egy évvel ezelőtt a nőgyógyász azzal kezdte, hogy nem szívesen mond ilyet olyan fiatal lánynak, mint én. Nem kis megdöbbenésére még azelőtt rákérdeztem, hogy PCOS-e, mielőtt közölte volna a diagnózist. Honnan tudtam? Mit tudom én. Hatodik érzék. Vagy csak eleget gugliztam a témában. Amilyen gyorsan csak tudtam, fogtam a cuccomat, és húztam a csíkot a kórházból. Pedig hiába siettem: a PCOS életre szóló projekt, nem megy sehova, nem lehet kicselezni. Ja, hogy azt még nem említettem, hogy nemcsak az okai kérdésesek, de gyógyítani se tudjuk? Legfeljebb kordában tartani, így meg úgy. Sokat segít, ha lefogysz, csak hát az nem olyan egyszerű, ha alapól a betegség miatt híztál meg nagy valószínűséggel. Ne félj, majd a következő depresszió alatt lemennek a kilók, ha nem lesz kedved enni. Meg is dicsérnek érte majd rendesen. Mert hát milyen jól nézel ki végre. Ja, hogy te stresszevő vagy? Most erre mit mondjak? Szopás. Kontrolláld magad, drágám.
Hazafelé indulva aztán megcsináltam a leltárt. Maradtam én meg az időzített bomba petefészkem. Ne szépítsük, engem elárultak. Önnön testem szövetkezett ellenem. Dühös voltam és csalódott, ijedt és tehetetlen. Anélkül, hogy felocsúdtam volna, a tinikori örökségként megmaradt, ingatag önkép rezgő lábai kibillentek alólam, s szép lassan nyilvánvalóvá vált, hogy otthontalanná lettem a saját testemben.
A bezártság krumplipürészerű napjai sok furcsaságot hoztak elő mindenkiből. Például szokatlanul élénk, valósághű álmokat. Az én agyam is tucatjával köhögte fel a metaforákat, néha igazán jól sikerülteket, olykor határozottan primitíveket. Sokfajta horrorral és halállal találkoztam éjjelente, letaglózó gyászjelentésekkel és hirtelen robbanásokkal. Nagy újdonságot ezekből nem tanultam, legfeljebb emlékeztettek az ezerarcú veszteség uniform ízére.

kep_2

Mindezek után viszont akkora hálával emlékszem az álmokra, melyekben se üldözött, sem üldöző nem vagyok! Melyekben nem faggatok kétségbeesve senkit, hogy miért hagyott cserben. Melyekből nem egy éles belégzéssel ébredek, hanem réveteg mosollyal fúrhatom vissza a fejem a párnába, mert az erőszakos kéz hiánya a torkon végre meghagyta a háborogva rendszerező elme rácsodálkozását. Az alkotás megdöbbentő kimenetele ez, a kombinatorika csúcsa. Meghitt, kaotikus hányódás, mely által minden, ami aznap hozzánk tevődött, otthont kap, egy kijelölt kis szinapszist.
Tehát nagy nehezen elalszom és álmodom. Most klisé húszas évekbeli filmszínésznő vagyok, fekete-fehérben, a színek közül csak az arany maradt meg. Finom, fémes részletek. Régi autók, fakó, öltönyös férfiak. Lenézek, s ahol a vádlimnak kéne lennie, egy anatómiailag pontos keresztmetszet van. Bőr, izom, csontok, inak. Egy darabnyi objektív ember. A szisztematikusan összerakott test márványhideg áttekintése. Bőr, izom, csontok, inak.
Felébreszt az izgalom, annyira meg szeretném valakinek mutatni. Óvatosan veszem fel a papucsot, még mindig érezve kissé a lecsupaszított váz törékenységét. S akkor megértem, hogy ez vagyok. Ennyi. Hús-vér test. Se én nélküle, se ő nélkülem. És bőgök, irgalmatlanul, mert tudom, hogy ha most kimegyek a fürdőszobába, akkor évek óta előszőr szeretettel fogok belenézni a tükörbe, de legalábbis semleges elfogadással, jóakaró érdeklődéssel. Hát végre vége.

kep_3

Azóta is sokat gondolkodom rajta, hogy mégis mit mond el rólam, hogy egy fiktív, elnagyolt testen keresztül kellett hazatalálnom a sajátomhoz. Hogy csak ennyi híja volt végig, hogy összevarrjam a visszafordíthatatlannak tűnő szakadást. Kielégítő válasszal igazság szerint nem szolgálhatok. Még mindig csak akkor húzom ki magam, ha eszembe jut; továbbra is hadarok, hogy ne pazaroljam senki idejét. Nincs itt szó tökéletes összhangról, ellenállhatatlan magabiztosságról, boldog békeidőkről. Azt viszont kijelenthetem, hogy az élet nagyságrendekkel egyszerűbbnek tűnik, ha nem kell magadat naponta győzködni, hogy megéri egyben tartani ezt a rengeteg anyagot, ezt az adathalmaz-torzító kilengését a világmindenségnek. Egy végtelen univerzumban statisztikailag irtózatosan kevés bármi jut a térnek egy egységére, s mégis, egy részecskét sem sajnálok ettől a tökéletlen gépezettől. Mert valahogy, valamiért, így meg úgy, de életben tartjuk egymást. Életben tartom magam.

 

Illusztrációk: Martos Juli 🌼 MargaréTaLány (IG: @margaretalany)

Szólj hozzá!

Your email address will not be published. Required fields are marked *