202008.26
1

Könyvajánló: saját felelősségre

Némelyik regény megköveteli, hogy egy részünk csatlakozzon hozzá a könyvespolcon. Kiszakít belőlünk egy apró darabot minden egyes elolvasott sorral, magába szívja, aztán ott lapul éveken át akkori énünk kis szelete az oldalak közt, mintha sosem lett volna a miénk igazán.

Szeretem a megosztó, nehéz könyveket. Azokat, melyek időnként megakadnak az ember torkán, melyek miatt égő szemünk súlya alatt meggyűrődnek a könyvlapok. Az olvasott könyv nem hiába vastagabb, mint a vadonatúj. Némelyik regény megköveteli, hogy egy részünk csatlakozzon hozzá a könyvespolcon. Kiszakít belőlünk egy apró darabot minden egyes elolvasott sorral, magába szívja, aztán ott lapul éveken át akkori énünk kis szelete az oldalak közt, mintha sosem lett volna a miénk igazán. Észre sem vesszük, hogy hiányzik, hisz a helyébe lép megannyi új gondolat, érzés, távoli emlék, melyeknek pedig szemtanúi voltunk csupán. 
Mikor egy olyan könyvvel találkozom, amely az olvasók felének a szívébe bútorozott, a másik fél viszont többé hallani sem akar róla, megtorpanok. Elfog a kíváncsiság. Vajon melyik táborhoz csatlakoznék, ha én is átrágnám magam az oldalakon? Ha én is megnyílnék előtte, ahogy azt annyian tették. Ha én is hagynám, hogy a lapokban élő karakterek hatást gyakoroljanak rám… az én könyvespolcomon milyen tiszteletbeli helyet kapna a kötet?
A Hanya Yanagihara mesteri tollából megszületett Egy kis élet különleges helyet harcolt ki magának. A könyv, amit imádtam, de nem ajánlom senkinek. Bárcsak most valami eredetit mondtam volna. Viszont sokaktól hallom ugyanezt. Elolvasták, szerették, de ha nem akarsz szenvedni, ne nyúlj hozzá. Fuldokolva zokogtak az utolsó sorokat olvasva, imádták az egészet, de te ne akard átélni. Ennyi borzalmon egy ember sem megy keresztül egy élet alatt. Kész kínzás! Egyesek odáig merészkedtek, hogy modern klasszikusként könyveljék el a művet. Az eddigiek ismeretében, úgy sejtem, senki nem döbben meg, de… ez volt a legfőbb oka annak, hogy egyáltalán kézbe fogtam ezt a terjengős regényt. Ki lenne képes ellenállni ennek a reklámnak? Működésbe lépett a meglehetősen ritkán jelentkező cinizmusom, és szkeptikusan vártam a nagy hatást, amellyel – ebben bizonyos voltam – nem terveztem találkozni. Aztán jöttek a könnyek, és nem is távoztak mellőlem jó ideig.

1

„A barátság azt jelenti, hogy végignézik, ahogy a másikra lassan csepeg a nyomorúság, végigélik az unalom hosszú nyűglődéseit és időnkénti sikereit. Ennek az érzésnek az a kiváltság a jutalma, hogy az ember jelen lehet a másik legsötétebb, legnyomorúságosabb pillanataiban, és tudja, hogy neki sem kell titkolnia előle legsötétebb, legnyomorúságosabb pillanatait.”
Négy barát életét kíséri végig a cselekmény. Jude, Willem, JB és Malcolm az egyetemen ismerték meg egymást, és négyük barátsága évtizedeken át kitart. Álmaikat kergetve New York-ba költöznek, ahol lépten-nyomon szembesülnek a karrierépítés nehézségeivel, miközben óvatosan kerülgetik a Jude életét övező rejtélyeket. Egyikük sincs tisztában Jude gyerekkorával, a kérdéseket már feleslegesnek tartják, titkai ellenére mégis valósággal rajonganak érte. A mélyre temetett sötétség pedig idővel felszínre tör.
Yanagihara évtizedek történéseit öleli fel regényében. Pillanatokat szakít ki a négy barát életéből, emlékképeket és gondolatokat kever olyan mesterin, hogy minden egyes információmorzsát a tökéletes pillanatban kapunk kézhez. Mind a négy karakter küzd saját sorsával, de a központi szereplő határozottan Jude. Ahogy az évek haladnak előre, egyre kevesebbet találkoznak, a másik három karakter szemszöge kiszorul a regényből.
„Az életben néha előfordul, hogy jó dolgok történnek jó emberekkel. Nem kell aggódnod... nem történnek olyan gyakran, amennyiszer történniük kéne. De ha mégis, a jó ember csak annyit mond, hogy köszönöm, és továbblép, talán figyelembe véve, hogy az a személy, aki a jót cselekszi, élvezi, hogy jót tehet és tényleg nincs abban a hangulatban, hogy meghallgasson minden okot, mi szerint az a személy, akivel a jót tette, miért tartja magát érdemtelennek és méltatlannak a vonatkozó jótettre.”

2

Az Egy kis élet olyan regénynek bizonyult, amely könyörtelenül nagy szeletet tép ki az emberből, de rengeteget ad is cserébe. Az utolsó oldal után a mellkasomba költözött tátongó, lüktető űr nem engedte a gondolataim más felé kalandozni. Nincs is mit mentegetni rajta. Szívfacsaró, szomorú és lesújtó. Olyan témákat tárgyal, mint a bántalmazás, függőség, erőszak, gyász… Elvétve találunk benne könnyed vagy vicces jeleneteket, és akik azzal tiltakoznak a könyv ellen, hogy „túl sok”, azoknak akár igazuk is lehet.
Az írónő már-már irreális módon halmozza egymásra a traumákat, időnként kifejezetten dühítő volt szembesülni a cselekmény következő lépcsőjén történtekkel. Népszerűsége meglepő, talán némi aggodalomra is okot ad korízlés tekintetében. A regény kontrasztos végletekkel teletűzdelt, túl hosszú – nem bántam, hiszen a stílusa gyönyörű, Yanagihara mondatait öröm volt olvasni –, helyenként frusztráló, lassú és túl nyers… Ez a könyv jó ideig nem ereszt, megtelít. Nem tudtam hova önteni, ami olvasás után bennem maradt, de nem is akartam elfordulni tőle. Talán a karakterek iránt érzett szolidaritásból. A makacs meggyőződésből, hogy ha túl gyorsan magam mögött hagyom, igazolom Jude félelmeit afelől, hogy teher mindenki számára, aki beengedi őt az életébe. 
Ezentúl viszont találni benne valamit, ami talán elsőre nem tűnik fel, amit mélyebben kell keresni, és amit bemocskol és eltakar a sok arcunkba ordító trauma: reményt. A sok borzalom mellett olyan emberi kapcsolatokra, barátságra, szeretetre, kötődésre, önfeláldozásra bukkanunk, amelyek szépsége és tisztasága idővel elmossa a keserű szájízt. Utólag visszagondolva nem feltétlen a fájdalom jut eszembe először. Olyan felidézni ezt az olvasásélményt, akár a régi emlékeket: a nosztalgia fátyla mögül szinte csak a jóra emlékszik az ember.

Szólj hozzá!

Your email address will not be published. Required fields are marked *