202005.20
1

2020 margójára…

Nekem nagyon lassan megy. Nem, nem akarok négy fal között maradni még két hónapig, hiányoznak a barátaim, hiányzik a hétvégi kocsmázás, hiányzik a Kobuci kertben az Elefánt koncert, hiányzik, hogy a nyaram nem abban az önfeledt fesztiválhangulatban fog telni, amikor nem zavar, hogy éjjel kettőkor bőrig ázva járod Pestet, mert a vonatod csak fél hatkor indul a Nyugatiról.

Múltkor összefutottunk a sarki közértben. Akkor kérdezted, hogy vagyok. Nem tudtam válaszolni, mert már így is sokan álltunk egymás hegyén-hátán, jobb volt sietni kifele. Rég beszéltünk, és nem is tudom akartam e volna többet mondani, mint egy udvarias „minden okét“. De tudod mit, rohadtul őszinte leszek, mert én is mindennap megkérdezem magamtól. Nem tudom. Jól is, rosszul is, zavartan, kimerülten, bizonytalanul, kialudva, lesülve, kiegyensúlyozottan, elkésve, egészségesen, türelmetlenül, összeszedetten, stresszesen, szeszélyesen, motiváltan, lustán. Szóval érted, így is meg úgy is.

Felteszem egy tökéletes világban, ahol még elcseveghettünk volna 5-10 percet, az lett volna a soron következő kérdésed, hogy mivel töltöm ezeket az egyhangú mindennapokat. Nos, hasznosan, legalábbis úgy érzem. Tudod, milyen halogató természetem van, zuhanyozni is csak akkor megyek, ha már fél órája emlegetem, hogy kéne. De képzeld, most valahogy rámtört a produktivitásra vágyás. Reggel tornázom és nyújtok is, mosogatok, kutyát sétáltatok, smoothiet csinálok, rendet tartok, sütök, bevásárolok, napozom, takarítok, olvasok... Mióta rájöttem, hogy nem kapom meg ingyen a krediteimet, azóta nekiveselkedtem az iskolai feladatoknak is (persze sosem érek a végére).

98284599_578827583059244_4033757409510948864_n

Nehezemre esik-e az izoláltság? Egyáltalán. Élvezem az egyedüllétet, feltölt, szeretek a fejemben heverészni, mindig kiböfög valami új vagy épp réges-régi gondolatot, amin aztán napokig csámcsoghatok. Ezt társaságban elég nehéz művelni, hidd csak el.  

Azt be kell valljam, ha már gátak nélkül beszélünk, hogy szarul viseltem, mikor bezártak az iskolák, úgy éreztem a földet húzzák ki a talpam alól. Haza kell jönni és várni, hogy mi fog történni a következő két hétben. Ösztönösen lázadtam, nem találtam itthon a helyem. Egy láthatatlan robusztus kéz kitépett a kis életemből, és kispadra ültetett. Nem tudhattuk, hogy fog alakulni a szemeszter. Mi lesz az őszi Erasmusommal? Mikor költözhetek ki az intriről? Mi lesz a növényeimmel? Szóval megértem azokat, akik sírnak, dühöngnek, félnek, aggódnak a jövő miatt. Én csak egy gondtalan főiskolás vagyok, nem kell eltartanom egy családot, fizetnem a lakbért vagy oldanom, hogy alapanyaghiányban mit fogunk enni. De annyian nem akarunk ezeken agyalni, úgyhogy helyette kovászos kenyeret sütünk, veteményezünk, festünk, megtanulunk főzni, társasjátékesteket tartunk, manikűrözünk, megszereljük az elromlott háztartási cikkeket, újrarendezzük a szobánkat és magunkat is. Vagy egyáltalán nem foglalkozunk az egésszel, nem akarunk önmegvalósítani, Youtube-ot nézünk, új telefonos játékokat találunk, alszunk délutánonként, napközben gyakrabban nyitogatjuk a hűtőt és egész nap Instagramon lógunk. És úgy hiszem, senkit sem lehet kérdőre vonni, milyen magatartást is öltött magára.

Ezek az érzések kavarogtak bennem egy hónap otthonlét után. Mikor még nem láttuk a végét az önkéntes karanténnak,  a valós vagy alaptalan híreknek a médiában, a tiltásoknak, újabb és újabb törvényeknek. Azóta eltelt még egy hónap. A karanténnak lassan vége. Az üzletek, éttermek, iskolák újra veszik fel a normális tempót. A határok is átjárhatóak. Most olyan, mint amikor már ébredezel, de még érzed magadon az álom nyomát, mikor egy részed még benne él, és ha visszaaludnál, pont ott folytatnád, ahol ébredés előtt tartottál. Kell még pár perc, hogy átállj és meghalld a „normális” világ zaját.

98204331_243274886776604_5450585022161485824_n

Nekem nagyon lassan megy. Nem, nem akarok négy fal között maradni még két hónapig, hiányoznak a barátaim, hiányzik a hétvégi kocsmázás, hiányzik a Kobuci kertben az Elefánt koncert, hiányzik, hogy a nyaram nem abban az önfeledt fesztiválhangulatban fog telni, amikor nem zavar, hogy éjjel kettőkor bőrig ázva járod Pestet, mert a vonatod csak fél hatkor indul a Nyugatiról.

Még az is hiányzik, hogy azon stresszeljek, miből fogom fedezni a nyári programjaimat, ha nem találok munkát.

De hirtelen elkezdett foglalkoztatni, hogy mennyire furcsa lesz maszk nélkül üzletbe menni, aggályok nélkül a tenyerembe tüsszenteni, beülni egy étterembe, felülni a vonatra, folytatni, ahol abbahagytam. Kell még pár perc, mint ébredés után. Kell még pár perc, hogy visszaálljak a mindennapokba, hogy újra megszokjam a tömeget magam körül, hogy ne zavarjon a zaj.

Szólj hozzá!

Your email address will not be published. Required fields are marked *