202005.05
1

Különc álmodozók hollywoodi kalandja

Hollywood kiemeli a kisebbségi reprezentáció fontosságának kérdését a politikai kontextusból, és személyesen, az érzelmeinkre alapozva közvetíti azt.

Az anonimitás korában élünk. Többé már nem kell fáklyával, vasvillával megostromolni egy filmstúdiót, ha nem értünk egyet a döntéseikkel. Elég dühöngő internetes kommentekkel megmérgezni mindent, amihez csak hozzányúlnak. Valahol vicces, hogy ilyen téren mennyire nem változtak a közönségek, csupán nyilvános köpködés helyett egymás felmenőit szidják a fórumokon. És kevés dolog van, ami annyira ki tudja verni a biztosítékot, mint az „erőltetett reprezentáció”. Elméletileg olyan eseteket kellene így neveznünk, amikor a diverzitás érdekében az írók aktívan szembemennek a saját történetükkel, esetleg szükségtelen figurákkal bővítik azt csak azért, hogy több hely legyen kisebbségi színészeknek. Gyakorlatban viszont sokan előszeretettel dobálóznak ezzel a kifejezéssel már az első szokatlan bőrszín vagy szexualitás megjelenésekor, és sajnos még az erősebb női jellemeket sem tudja mindenki méltósággal elfogadni. Mielőtt bárki rám sütné a PC-bélyeget, megjegyezném, hogy lehet a diverzitást BAROMI ROSSZUL kezelni, különösen akkor, ha csak a média pozitív visszhangjára hajtunk vele. Az ilyen eseteket én is előszeretettel döngölöm a földbe, és egy kisebb diplomamunka kellene ahhoz, hogy átlássuk a helyzet valódi rétegeltségét. Viszont van egy kérdés, amit muszáj megválaszolni, mielőtt egyáltalán hozzálátunk a vitázáshoz. Miért van szükség kisebbségi reprezentációra? Ezzel a témával foglalkozik a Netflix új limitált sorozata, a Hollywood.

Hollywood aranykorában járunk. A második világháború éppenhogy véget ért, a kaliforniai város pedig hemzseg az álmodozó fiataloktól, akik mind meg akarják lovagolni az aktuális sztárkultuszt. A sors ebben a közegben verbuvál össze egy csapatnyi nagyravágyó fiatalt, akik között van minden, többek között középszerű szépfiú, tehetséges, de színes bőrű színésznő, meleg forgatókönyvíró, egyszóval nem éppen a kor álomcsapata. Közösen eldöntik, hogy megfilmesítik Peg Entwistle egykori színésznő történetét, aki levetette magát az ikonikus Hollywood-feliratról, miután nem sikerült beindítania a karrierjét. „Különc” csapatunk azonban úgy gondolja, ideje változtatni az álomgyár maradiságán, így a történetet Meg címen, színes bőrű főszereplővel értelmezik újra. Ahogy pedig az várható, viszonylag hamar a kapzsi, a bevételért akár az etikát is beáldozó stúdió, valamint az őrjöngő, változástól rettegő közönség kereszttüzében találják magukat.

1

Elnézve az utóbbi évek Star Wars-botrányait, ez a történet lazán játszódhatott volna napjainkban, viszont akkor egy félelmetesen megkapó atmoszférától lennénk megfosztva. Korrajzoknál mindig elengedhetetlen a profi díszlet- és kosztümtervezés, a Hollywood pedig olyan látványt varázsol a képernyőre, ami lazán letagadhatná TV-s mivoltát. Ha pedig a környezet a bor, akkor a kamera a szóda, és ketten valami lehengerlő hangulati fröccsöt kevernek. A megvilágítás, az élénk színek életet lehelnek a képernyőre, a tengernyi dialógus alatt a néző szemét szinte mindig leköti majd valami. A csodálatos képekből pedig olyan galériát sikerült szedni a vágóasztalon, amit csak izomlazítóval lehet bírni. Elképesztő a sorozat ritmusa. Pörgős, fiatalos, de nem fél lelassítani, hogy elsüllyedhessünk a karakterek lelki világában. Az utazásunkat pedig jobbnál jobb dzsessz-számok kísérik majd, garantálva, hogy a hangulat egy pillanatra se üljön le. A sorozat audiovizualitása maga a 40-es évekbeli Hollywood, ami már csak azért is érdekes, mert narratív szempontból egyáltalán nem akar rá hasonlítani.

Talán a legnagyobb hátrány, amivel a Hollywood indul, az az üzenete. Ez a sorozat nem utalgat, nem javasol, hanem kőkeményen állást foglal egy témában, és aköré épít mindent. Egy kivételével mindegyik főszereplő a nemi vagy etnikai identitását akarja elfogadtatni a világgal és a nézővel is. Viszont mindezt nem próbálják aljas módon, a sorok között becsempészni, hanem az első epizódban tisztázzák, így még idejekorán tudni fogjuk, ha inkább lépnénk a vetítésről. Szerintem megéri maradni, mert a sorozat legalább annyira jól bemutatja a nagyobb hollywoodi stúdiók kapzsiságát és kulturális érdektelenségét is, mint a kisebbségekkel szembeni előítéleteit. Mindezt roppant naturalista eszközökkel, rengeteg káromkodással és explicit szexualitással kezeli, melynek a többsége az érem melegebb oldalán landol majd. Viszont soha nem érződik úgy, hogy a film túl messzire menne, mert viszonylag hamar egyértelmű lesz, hogy ez egy mese.

2

A 40-es évek Kaliforniája és a történelmi valóság csak díszletek. Az írók újraértelmezik a múltat, megváltoztatják annak elemeit, és lehetségessé teszik a lehetetlent, hogy bizonyítsák azt, amit tavaly Tarantino is, hogy a filmeknek hatalmas erejük lehet. A szemünk előtt elevenedik meg egy film életútja, a stáb találkozásától a forgatási részleteken át egészen az Oscar-gáláig. Mindeközben a szereplők személyes konfliktusai is folyamatosan ütköznek, a türelmük fogyatkozik, egy idő után pedig a sorozat meglépi azt, amit csakis a fikció tud: elégtételt vesz. Aki az „egy film akkor jó, ha realisztikus” nézetet vallja, az visítva fog menekülni a későbbi epizódok elől. Itt ugyanis egy valótlanul optimista vágányra lépünk, hogy a film végleg bebetonozhassa a mondanivalóját. Mindez pedig hiteltelennek hangozhat, és talán az is lenne, ha nem volnának a karakterek.

Komolyan mondom, hogy ilyen szinten kidolgozott szereplőgárdával idáig csak a Rockstar Games videójátékaiban találkoztam. A körülbelül 15 fő- és mellékszereplő mindegyike komplex jellem hiteles érzelmi világgal, érthető motivációkkal, és még az undorítóbb egyéniségek is legalább a kíváncsiságunkat elnyerik. Soha nem éreztem úgy, hogy bármelyik történetszál is a többi fölé emelkedne, akárki volt éppen a jelenet középpontjában, egész biztosan uralta azt. A melegség, rasszizmus és egyéb kényes témák is roppant intelligens és személyes reprezentációt kapnak, köszönhetően az életszerű, csak esetenként színpadias (de akkor is remek) szövegkönyvnek. Mindegyik színésznek volt mivel dolgoznia, így nem meglepő, hogy az alakítások is fantasztikusak. Öröm látni, hogy Samara Weaving a tavalyi Aki bújt után végre kivívta a castingosok figyelmét, első komolyabb alakításában pedig ügyesen mélyít el egy figurát, aki első ránézésre csupán egy bejáratott „mean girl” klisének tűnhet. Jim Parsonsnak iszonyú jól áll a gerinctelen, számító sztárügyvéd szerepe. Az ő figurája talán a legundorítóbb az egész történetben, mégis sikerül „szívesen” látott jelenséggé tenni, és meglepően könnyű teljesen elvonatkoztatni az Agymenők idétlen Sheldonjától. Minden színész megérdemelné a dícsérő szavakat, ám számomra Jeremy Pope meleg forgatókönyvírója lopta a showt. Ijesztően könnyű azonosulni ezzel a figurával, különösen azoknak, akik maguk is írással szeretnének foglalkozni. Pope szinte fürdik a szerepében, elképesztő érzelmi skálán dolgozik, és ugyanolyan hitelességgel hozza a szenvedélyes selyemfiút, mint a csalódott művészt. Az a fajta szerep, amiért a nagyvásznon biztosan Oscar járna.

3

A sorozat egyetlen komolyabb hibája, hogy szerintem elbírt volna még egy epizódot, ahol kissé jobban elmélyítik a később kialakult kapcsolatokat, mert a fináléban nemegyszer tornáztattam a szemöldökömet látszólag légbőlkapott irányváltások miatt. Ez már csak azért sem tesz jót, mert az utolsó rész eleve érzelmileg túlfűtött, és talán elidegenít majd egyeseket a túlzott optimizmusával. Én viszont minden pillanatát imádtam. Tökéletes összefoglalása annak, mit jelenthet a filmművészet az egyén és a világ számára egyaránt. Egy olyan befejezés, ami akár valószerűtlennek is tűnhet, ám az idei Oscar-gála a példa, hogy nem az. Hollywoodnak mindig van hová fejlődni, mindig van mit adnia az emberiségnek, de erre csak akkor lesz lehetősége, ha mer kockáztatni. Ha néha nem az lesz az elsődleges célja, hogy bevételi rekordot döntsön, hanem hogy történelmet írjon. A Netflix-féle Hollywoodnál jobb érvet pedig még sosem hallottunk arra, hogy ez miért fontos.

Ez a sorozat jobbkor nem is jöhetett volna. Újabban szinte minden hónapra jut egy közönséghiszti, hogy Hollywood így próbálja lenyomni a torkunkon a diverzitást, meg úgy ront a filmjei hitelességén. Pedig a filmművészet soha nem a valóságról, a megszorításokról szólt, hanem a határtalan lehetőségekről.  A Hollywood kiemeli a kisebbségi reprezentáció fontosságának kérdését a politikai kontextusból, és személyesen, az érzelmeinkre alapozva közvetíti azt. És ha nem is értünk vele egyet, egy ennyire stílusos és szórakoztató érvelést kár lenne kihagyni.

Szólj hozzá!

Your email address will not be published. Required fields are marked *